Mondhatnánk, hogy az a nap éppen olyan volt, mint a többi, de a mindent elpuhító köd, ami belepte a várost mégiscsak különlegessé tette.
Amikor hajnalban Riny kilépett az utcára, már tudta, hogy valami készülőben van. Valaminek ma történnie kell, mert a világ elhalványodott, homályossá vált. Annak, aki látni akart főként a fantáziájára vagy az emlékezetére kellett hagyatkoznia. Mintha ma kivételesen megengedték volna, hogy kiegészítsd azt, ami máskor olyan bántóan egyértelmű. Ezért szerette a ködöt. Nagyon jól tudta, hogy a világ nagyobbik fele valami rossznak valami félelmetesnek a megjelenését látja benne…talán ő az egyetlen, aki szereti ezt az elemet. Aki nem fél tőle. Aki úgy érzi, végre szabadon nézhet a homályba és láthat bele amit akar. Szerette azt is ahogy a hűvös pára elárasztja a tüdejét minden levegővételnél. Igen! A köd nem feltétlen valami alattomos dolog. A köd lehet a festészet egyik stílusjegye. Ami kibontakozik belőle lágyan mind-mind olyan, mint a vizes papíron szétfutó tintafolt.
Elindult a buszmegálló felé. Tudta, hogy nem kell sietnie, ezért álmatag lassúsággal tette meg az utat, igyekezett magába szívni az atmoszférát. A mellette elvonuló előkertekből kipárolgó örökzöldek illatát, a bokrok közti árnyékokat, a semmiből előbukkanó kerti utakat, egy macskát a kerítésen, mindent, ami a ködből olyan lágyan elé csordogált. Igen a köd diszkrét, tapintatos, nem tolakodó világot alkot. A köd az amúgy szilánkokkal teli ébredést kellemessé tudja tenni.
Még nem érkezett meg a buszmegállóba, amikor tarkón csapta egy bevillanó álomkép. A reggeli gyakorlat, pakolás, evés, ivás mint egy fal megvédte őt az emléktől. Mintha időt kapott volna, egy kis időt, mielőtt újra szembesülne önmagával. Egy pillanatra ott volt. Ott volt az álom közepén. Nem az utcán, nem a világban, hanem az álomban. Meg kellett állnia egy pillanatra, hogy észhez térjen, olyan erővel hatott rá amit hirtelen érzékelt. „ Majd a buszon végiggondolom.” Nyugtatta meg magát. Nem sok sikerrel. Már nem látta és érezte a ködöt. Vagy ha mégis, csak azt az előnyt kapta tőle, hogy tudta, ő maga bizonyára nem látszik , talán nem veszik rajta észre az idegen fél idegen emberek, hogy valamit rejteget.
Ó igen! Bizonyára senki nem veszi észre, hogy nincs jelen. Hogy jelenleg egy másik világban van. Abban, amit alig egy órája hagyott el.
Metsző éles sötétségben áll egy olyan térben, ahol a levegő üvegszerűen kifeszül. Körülötte emberek. Nem! Inkább szobrok. Tizenkét szobor, mind felé néz. Mind őt nézik, ahogy szabályos kört formáznak vállaikat szinte összeérintve… nagyon kis rést engedve maguk közt. „Elférek köztük?” Nem volt benne biztos.
. És akkor , mintha hátulról meglökték volna meglepte az a jeges érzet a mellkasában. Amikor az ember tudja, már ott van benne az amitől a legjobban retteg és mégis azt hiszi, még van értelme félni. Ennek az érzésnek nincs iránya. Ez ott van mindenhol, és nem tudod ráfókuszálni a szemed, mert nincs teste, mégis az egyetlen amit biztosan tud az ember, hogy közeledik valami borzasztó, villámgyorsan süvít feléd, és már szinte vágyod, hogy ott legyen, mert az is jobb, mint ez a testetlen rettegés.
Egyre gyorsabban kapkodta a levegőt. Az oxigén szinte szétfeszítette a tüdejét. A szobrok, az őt néző tizenkét szempár…körbe körbe… a lélek nélküli tekintetek, ahogy belehatolnak a tudatába és megnyitják… émelygés. Nem! Az egyiknek még arca sincs! Nem! Az az egyik háttal áll ! Az egyik alak háttal áll neki!… Meglódult vele a világ. Semmi akaratlagosság nem volt abban ahogy futni kezdett és érintés nélkül kisiklott ebből a tébolyító helyzetből. Most már eluralkodott rajta a pánik! Ha akkor az anyja elé áll, úgy löki félre, mintha az ajtót csapná ki , hogy kijusson egy lángoló szobából. Meddig futhatott? Ezt megállapítani egy álomban képtelenség.
Csak a mozdulatait érezte, de nem látott semmit. Aztán egyre súlyosabbak lettek a léptei. Egyre inkább kibontakozott a környezet. Egy utca. Egy utca megdermedt képe az éjszakában. A járókelők, a házak, a kocsik… mind megfagytak. Minden dermedten nyugodt volt.
Közben észre sem vette, hogy felszállt a buszra. Kényelmesen letelepedett az első ülésre, így a szélvédőn keresztül nézhette azt, amit a sofőr is látott. A kanyargós kisvárost, ahogy a busz kerekei alá gördül. Kétoldalt házak elmosódott képe. Elöl a semmi. Mert az út beleveszett az egyre sűrűbb ködbe. „Ki találta ki a ködlámpát? És minek? Hiszen így sem lehet semmit látni. „ A szokottnál lassabban mentek . Bőven van ideje végiggondolni, amit most meg kellene fejtenie. A köd. A köd miatt mennek ilyen lassan. A köd az ő nagy barátja.
Igen. Az álmában minden nagyon nyugodt volt és ez lassan beszivárgott a rettegése mögé, meglazította a görcsöt, ami a végén szinte teljesen felengedett. Nagyon halvány emlékszerű pontként még ott maradt a gyomrában…de végre újra önmaga lehetett. Megállt. Mit csináljon egy kővé dermedt utcán? Belenézett az egyik járókelő arcába. Jellegtelen 30 év körüli nő. Jobb kezében szatyor. „Mit csináljak?” Egy gyereket látott a kirakatba bámulni. Ő is megnézte mi lehet olyan érdekes, de nem tudná megmondani , mit bámult az a kölyök olyan nagyon. „ Vissza kéne mennem.” Villant át rajta. Egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy merre is van az a vissza. De aztán valahogy mégis megtalálta az utat. Néhány perc elteltével fel is tűnt az álomutcán a körbe álló emberek halmaza. Megállt. „ Mit csinálok?” Miért kellene nekem oda vissza mennem?” Újra érezni kezdte a félelmet. A gyomrából oldódott ki, mint valami kapszulából a méreg. Lassan . Nagyon lassan, hogy újra átvegye fölötte a hatalmat.
„Most nem hagyom!” Megindult a kör felé. „Az a fickó!” „Aki kifelé néz….most meglátom az arcát” „Vajon miért mellette siklottam ki? „ Amikor ezt kérdezte magától végre tisztán látta, hogy a fiú szemei zárva vannak. Hosszúkás, már már sovány arc, mintha aludna. Teljesen komoly. Vagy szomorú… „ Miért fordult ki? Miért áll így ? Miért nem csinálja azt , amit a többi: mered befele az általuk alkotott kör közepébe? Miért van csukva a szeme? Mit akar ez jelenteni?” Felemelte a kezét, hogy megérintse a fiút, aki talán csak egészen kicsit lehetett nála idősebb. De nem tette meg. Valami azt súgta, hogy ne tegye meg. Inkább amilyen óvatosan csak tudott, visszabújt a körbe.
Így utólag, ahogy az elsuhanó foltokat nézve visszaidézte az álmot , nem nagyon értette, miért tűnt jobb megoldásnak visszasettenkedni egy nyomasztó helyre, mint megérinteni egy állva alvó embert…. Végül is , mit akart ő ott? Két felszálló nyomakodott mellette beljebb a busz emberek által belehelt gyomrába. Kabátjuk végigsúrolta a kézfejét, ahogy kapaszkodott.
Az ablakon túli világ némiképpen megváltozott. Egyre magasabb épületek, egyre több részlet. Beértek a belvárosba. A belvárosok mindig nosztalgikus hangulatúak. Még akkor is, ha az ember először látja őket. Hamarosan le kell szállnia, és akkor már nem lesz sok ideje az első találkozásig. Ha a buszról leszáll, már csak pár perce marad ízlelgetni az álmát. Sietősen visszarévedt abba a sötét világba, ahonnan inkább menekülni illett volna. Rázúdult újra az az érzés ,amit akkor érzett. A félelem hullámainak újbóli támadása. Újra és újra a szívdobbanásaival együtt… „A félelmem és én már megint teljesen szinkronban voltunk” gondolta mosolyogva. De akkor ott a körben állva, nem mosolygott. Akárhogy igyekezett, akárhogy szorította ökölbe a kezét, vetette meg a lábát, nem tudott uralkodni az őt elöntő gyávaságon. Pedig most ő akart visszajönni…most ő döntött úgy, hogy szembe száll valamivel, ami elől egyszer már elfutott….